Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rémtörténetek vol 4.

Méég több rémtörténet...

olvaaass. :P

Még ennél is több lesz...

hihi... jó szórakozást. *.*

 

 

Csöpp... csöpp... csöpp...

Az ablakon kövér esőcseppek folytak le, a vihar fáradhatatlanul verte az üveget.
A kislány félt a vihartól, főleg, ha egyedül volt otthon. Most ez
történt, hiszen a szülei üzleti úton voltak valahol az ország távoli
pontján.
Csak a kislány kiskutyája volt még otthon, amit karácsonyra kapott alig fél éve.
A falióra háromnegyed tizet mutatott, odakint már besötétedett. A
kislány elfordult az ablaktól és a megvetett ágyához lépett. Kibújt a
papucsából és leguggolt kutyája mellé. Az eb felemelte a fejét és gyors
farkcsóválással hálálta meg a simogatást. Megnyalta a kislány kezét,
majd vakkantott egyet.
- Halkabban Austin. Még felébreszted a szomszédokat. Tudod, milyen
gonosz Viktor bácsi. - csitította le Laura a kutyát, majd
felegyenesedett, felmászott az ágyra és bebújt a takarója alá - Jó éjt
Austin.
A kislány behunyta szemeit és szüleire gondolt elalvás előtt. Szerette
volna, ha itthon lennének, mert akkor kimehetne hozzájuk és bebújhatna
közéjük. Ott mindig biztonságban érezte magát, s mindig nagyon jól
aludt. Persze általában reggelente a saját szobájában ébredt, de ez
cseppet sem zavarta, mert nem ébred fel, mikor édesapja áthozza.

Most azonban nem tud hová bújni a vihar elől, egyedül kell elaludnia,
ami kicsit sem volt könnyű. Nagyon félt és minden egyes villámcsapásnál
és menydörgésnél felpattantak szemhéjai és kimeredt az ablakon az
esőre.
Egy idő után megfordult és megpróbált nem foglalkozni a tomboló viharral, de ekkor sem tudott elaludni.
Az óra szerint már lassan éjfél is elmúlt, de a kislány még mindig csak forgolódott az ágyban.
A nyitott ajtón át kilátott szülei hálószobájába, de most hiába ment volna ki, senkit sem talált volna.
Odakint újabb villám csapott be valahová, mikor valami furcsa zajra
lett figyelmes a konyha felől. Mintha csöpögött volna valami. Csöpp…
csöpp… csöpp…
Nagyon megijedt, nem tudta, mi lehet a hangok okozója. A hátára feküdt
és bal kezét lelógatta Austin mellé. A kutya felemelte fejé mellső
lábairól és megnyalta a kézfejét. A kislány ettől megnyugodott kissé,
és ismét megpróbálkozott az alvással. Igyekezett sem a viharra, sem
hangokra nem figyelni, de még így sem volt képes álomba szenderülni.

A konyhából megint hallatszottak a hangok: csöpp… csöpp… csöpp…
A kislány szíve hevesen kezdett verni, s egyszerűen nem tudta becsukni
a szemeit. Félt, legszívesebben sírva fakadt volna, de ahhoz elég nagy
volt már, hogy tudja, ez nem segít.
Kezét lelógatva feküdt az ágyán és hagyta, hogy Austin nyalogassa a
kézfejét. Ez megnyugtatta, bár azt nem tudta megmondani, hogy miért.
Talán így érezte, hogy nincs teljesen egyedül.
Újból megpróbálta lehunyni szemeit, de csak erőszakkal volt erre képes
és így is minden egyes neszre felkapta a fejét. Néha lépések zaját
vélte hallani, néha mintha az édesanyja húst szeletelt volna a
konyhában, de vinnyogást is hallott. Ezek nagyon megijesztették, de
Austin mindig meg tudta nyugtatni annyira, hogy ne kezdjen sírni.
De aludni továbbra sem bírt. A csöpögő hangok sem múltak el a konyha
felől, s végül annyira megrémisztették, hogy hiába lógatta le a kezét,
még Austin sem tudta megnyugtatni.
Hosszú perceken át tűnődött, vajon mit kéne tennie, míg végül úgy
döntött, hogy megy és megnézi mi lehet a hangok gazdája. Még egyszer
utoljára leengedte a kezét és hagyta, hogy Austin végignyalja, ebből
merített bátorságot. Ezután felült és az ágy végébe kúszott. Óvatosan
lemászott a földre, s halkan elindult kifelé.

Először a szülei hálóján kellett keresztül mennie, majd egy rövid
előszoba következet, s abból nyílott a konyha. Nagyon félt, lábai
remegtek, hogy a térdei össze-össze verődtek. Nehezen összegyűjtögetett
bátorságából minden egyes lépésnél elveszített egy keveset, s mire az
ajtóhoz ért, már mind elfogyott.
A csöpögő hang most már biztosan innen jött, csak az volt a kérdés, vajon mi okozhatja.
A kislány nyelt egyet, majd remegő kézzel lenyomta a kilincset. Az ajtó némán kitárult, s ő belépett a tökéletes sötétségbe.
Bal kezével felnyúlt és némi nyújtózkodás után megtalálta a
villanykapcsolót. Halk kattanás hallatszott, majd vakító fény áradt
szét a helyiségben.
A kislány kezeivel takarta el a szemét így óvva őket a bántóan erős
világosságtól. Mikor már úgy érezte, hogy hozzászokott a fényhez,
leengedte a kezeit.

A látvány, ami elé tárult, elborzasztotta és undorította is egyaránt.
A konyha amúgy hófehér falai most vértől voltak mocskosak, a linóleum
padlón húscafatok hevertek szerteszét. A konyhaasztal fájába egy
hatalmas kést állítottak, mellyel a kislány anyja a csontos húsokat
szokta szétvágni.
Most azonban valami sokkal rettenetesebbre használták az eszközt.
Néhány centire a pengétől a kislány kutyájának, Austinnak a megcsonkított teste hevert.
A kislánnyal szemközti falra Austin vérével szöveget írtak:
\"A gyilkosok is tudnak kezet nyalni!\


 

Halottak napja.

Halottak napján emlékezünk elhunyt rokonainkra.
De mi történik ha elfeledkezzünk akár egyikőjükről is. Az egyik ismerősöm igy járt. Szandra nagyapja egy éve hallt meg. A lányt nagyon megviselte a történet. De halottak napján mégse gyújtott gyergyát az öreg úr sírjánál. A temetőt kivilágította a sok mécses és gyergya. A lány haza indult. nagyon sőtét volt az utcán, úgy érezte mindha valaki követné. Nagyon gyorsan lépkedet. Mikor az ajtóhoz ért leejtette a kulcsokat. Gyorsan fölkapta őket és berohant a lakásba. Megengedte a vizet majd levetkőzött. Beszállt a kádba. Hirtelen valami csöpögni kezdet a plafonból. A lány felnézett és elsíkítitotta magát. A plafonból vér folyt. Szandra kiugrott a kádból és a konyhába rohant. Csak egy törölkőzőt csavart maga köré. A konyhában minden a levegőbe röpködöt. A falakból vér folyt. A lány pánikba esett és kirohant az utcára. Örülten sikitani kezdett. A szomszédok azzonal a segítségére siettek. De mikor elő adta tőrténetét mentőt hívtak. Az orvosok szét néztek a lakásba de nem láttak semmi különöset. Szandrát elmegyógyintézetbe vitték. A lány ott egy kicsit megnyugodott a sok nyugtató hatására. De egyik éjszaka megjelent a nagyapja szelleme. Unokám elfeledkeztél rólam halottak napján a lelkem miattad a főldön maradt. A lány rohamot kapott a földre esett és rángatózni kezdet soha többé nem tért magához. Csak egy üres test maradt. MI A TANULSÁG? SOHA NE FELEJSD EL EGYIK HALOTTADAD SE!




 A Mikulás - csak erős idegzetűeknek!!!!!!


Végre...végre eljött a minden gyermek által várva- várt ünnep, a Mikulás. 
Zsibongott a tágas művelődési ház, mindenhol gyerekek szaladgáltak, izgatott szülők várták a Mikulást, aki éppen a színfalak mögött készülődött a nagy attrakcióra, a gyermekek megajándékozására.Végre...végre eljött a minden gyermek által várva- várt ünnep, a Mikulás. 
Zsibongott a tágas művelődési ház, mindenhol gyerekek szaladgáltak, izgatott szülők várták a Mikulást, aki éppen a színfalak mögött készülődött a nagy attrakcióra, a gyermekek megajándékozására. 
Töménytelen ajándék várt arra a megtiszteltetésre, hogy a mai nagyszabású városi Mikulás ünnepségen az Ady – művelődési ház mozi termében gazdára találjon. 
Minden szülő, ki ma eljött ide, gondosan előkészített csomagokat adott át a Mikulásnak, aki majd nemsokára kiosztja a gyermekeknek, akik már nagyon izgultak, vajon milyen ezer kis meglepetés várja őket. 
Tündéri pirospozsgás kicsi arcocskák ragyogtak mindenfelé, kék, piros, sárga színű reflektorok világították be a termet, cirádák, és díszes lampionok lógtak a mennyezet felől, mintha csak rá akarnának zuhanni az alattuk nyüzsgő emberi hangyabolyra. 
Legalább 300 – an gyűltek ma össze felnőttek és gyermekek, a szülők abban a reményben, hogy örömet okoznak gyerekeiknek, a kicsik pedig izgatottan várták a meglepetéseket. 
Aranyos dalok zengtek a hangszórókból, a Mikulást dicsőítették. 

Mindeközben a színpad függönye mögött a Mikulás bőszen igazgatta dús fehér vattaszakállát, vérpiros kabátján, aranyszegély díszelgett, nagy fekete csizmái vakítóan fénylettek. 
Óriási puttonyában számtalan csomag csörgött, öreges mozdulatokkal szedegette, válogatta őket. 
Mindegyikre ragasztottak egy kis címkét, melyen egy név állt, a gyermek neve, akié az ajándék. 
A nézőtéren székek sorakoztak, előre ültették a kicsiket, hátrébb a felnőttek várták, hogy végre előbukkanjon a függöny mögül a Mikulás. 
Mikor már pattanásig feszült a légkör, minden szülő türelmetlen tekintettel kémlelt a színpad felé, vajon mikor jelenik már meg a Mikulás a függönyök mögül, halk csengettyűszó ütötte meg fülét a tömegnek. 

Mindenki lecsendesedett, a csilingelés egyre erősebbé vált, majd néhány másodperc múlva kilépett a sötét függöny mögül egy nagytermetű pocakos piros ruhás alak. 
Tűzpiros volt tetőtől talpig, ruhája szegélyét aranyos csíkok díszítették, szakálla tekintélyt parancsolóan bukott alá a termetes pocakra. 
Hófödte süvegén nagy fehér bojt ült, arcát teljesen eltakarta fehér bajsza, szemei kéken villantak rá a tömegre, pillantása maga volt a tél. 
Tökéletesen nézett ki ez a télapó, oly annyira, hogy ha a felnőttek nem tudták volna, hogy csupán beöltözött halandó van a jelmez mögött, még el is hitték volna, hogy valóban ő a hideg tél, bölcselkedő „krónikása”. 
Makulátlan öltözete, jeges tekintete, ében feketén csillogó csizmája szinte elbűvölte a kicsiket és a nézősereget egyaránt. 

Morajlás futott végig a termen, mindenki csodálta a Mikulást, aki igazán kitett azért, hogy minden igényét kielégítse a kíváncsi tömegnek. 
-„Ez fantasztikus!...- jegyezte meg suttogva a polgármester a város jegyzőjének, miközben csodálták a Mikulást a terem alvégéből. 
-„Te... – szólította ismét a jegyzőt – ki is öltözött be Mikulásnak?” 
A jegyző bizonytalan arcot vágva válaszolt:-„Hát...úgy tudom a Kovács apuka, de olyan jól sikerült álcáznia magát, hogy még én sem ismerem fel.” – állapította meg a jegyző csodálkozva. 
-„Az szent igaz!... – helyeselt a polgármester – ha ez a Kovács, akkor érti a dolgát, jövőre is ő lesz a Mikulás!” – lelkendezett a hivatalnok. 
A színpadon már régen előkészítették a Mikulás díszes hintóját, ez is gyönyörű darab lévén, tökéletesen illet a beöltözött emberhez. 
Most öreges léptekkel elindult a cifra jótevő a hintó felé, csörgette a botján kis csengettyűt. 
Hatalmas barna selyemzsákot cipelt, látszott, hogy alig bírja feltenni a hintóra. 
A gyerekek eközben ujjongva várták mi fog történni. Csodálkozó kerek szemekkel figyelték a Mikulás minden mozdulatát. 
Kimérten, ráérősen foglalt helyet a télapó a nagy hintóban. 
Elhelyezkedett, nagy hosszú fehér szakállát lassan végigsimította, majd érces, mély hangon kezdett beszélni a gyermekekhez. 

-„Jó estét gyerekek!...- kezdte „télapósan” – íme eljöttem hozzátok, tudom, hogy nagyon vártatok, tudjátok van itt nálam valami aminek nagyon fogtok örülni...” – jelentette a kicsiknek villódzó szemekkel. 
-„Sziaaaa...sziiaaa...” – hangzott minden gyermek szájából, úgy hangzott mint egy hangverseny. 
Ekkorra már a színpadot erős reflektorokkal világították meg, így még vakítóbb lett a télapó pompázatos ruhája. 
-„No...- kezdte megint a mindenki „kedvence” dörmögő hangon – ki, hogy viselkedett otthon? Hadd halljam!” 
-„Jóóól...jóóóóól...” – kiáltották mostmár a gyermekek lelkendezve, sokan még tölcsért is csináltak a kezükből, úgy kiáltották. 
Bólogatva helyeselt a Mikulás, meg – meg simította hófehér szakállát, majd ismét a magasba lendítette kezét. 
-„Jó...jóóó...- mondta helyeslőn – akkor most akiket szólítok jöjjenek fel ide a színpadra körém!... 

Lassan előszedegetett nagy barna zsákjából jó néhány csomagot, 
Szépen kipakolta őket a hintó szemközti ülésére és hangosan olvasni kezdte a neveket. 
-„Nagy Anna, Molnár Mónika, Tóth Dávid, Matusz Kornélia, - sorolta – Kovács Győző, stb... 
Legalább húsz gyermeket felhívott már a színpadra, mikor intett, hogy ennyi egyenlőre elég lesz. 
A kicsik – 6, 8 éves forma gyerekek, szépen félkörbe álltak a Mikulás körül, aki beszélni kezdett hozzájuk. 
Ekkor váratlanul leszaladt a színpadról a kis Kovács Győző, a hatéves kisfiú egyenesen édesanyjához sietett a nagy teremben. 
Mindezt a télapó észre sem vette, közben elfoglalta magát a többi gyerekkel. 
A kisfiú csodálkozó arccal kérdezte anyjától: 
-„Anya, nem apa a Mikulás?” 
Az asszony úgy nézett fiára, mint aki kissé elbizonytalanodott, így reagált fia kérdésére: 
-„Te is észrevetted kisfiam? – kérdezte – ez tényleg nem apa, pedig úgy tudtam, hogy ő öltözik be ma este.” – kémlelt az anya figyelmesen körbe a termen. 
-„Akkor hol lehet apa?” – kérdezte a gyermek kicsit aggodalmasan. 
Az asszony szeme körbe – körbe járt a termen, de férjét sehol sem látta. 
-„Nem tudom kisfiam, gyere keressük meg apát.” – fogta meg kezét a gyermeknek. 

Elindultak a tágas mozi teremben az asszony és a gyermek megkeresni apát. 
Közben a színpadon szereplő Mikulás egészen elbűvölte a kicsiket, nagyokat hahotáztak a télapóval, hangosan kiáltoztak, szinte versengtek a jelmezes kegyeiért. 
Észrevétlenül kerülgették az embereket, kik nyújtózkodó nyakkal lesték a színpadot, sokszor mosolyogva tapsoltak. 
Egy perc elteltével belebotlottak a polgármesterbe meg a jegyzőbe, akik szélesen vigyorogva bámulták a Mikulást, arcukra jóízű elégedettség ült ki. 
-„Jó estét Haraszti úr – szólította meg az asszony a hivatalnokot – elnézést, hogy zavarom, de úgy tudtam ma este a férjem öltözik be Mikulásnak.” 
A polgármester meglepődve nézett az asszonyra: - „Miért, az ott nem a férje?” – mutatott színpad felé. 
Kovácsné erre határozottan rázta a fejét: - Nem bizony, az ott nem ő.” 
A tisztviselő kelletlenül vicsorított egyet az asszonyra, majd megjegyezte: 
-„Bocsánat, úgy tűnik, lemaradtam valamiről, akkor fogalmam sincs, ki lehet az az ember a színpadon.” 
-„Mindenesetre mesterien csinálja, amit csinál, nem ez a véleménye?” – nézett kérdőn az asszonyra. 
-„Örülök, hogy tetszik önnek polgármesterúr, - válaszolt azonnal Kovácsné – mostmár csak az a kérdés hol lehet a férjem, mert neki kellene ott lennie.” – villantotta rá szemeit a férfire. 
-„Bocsánat asszonyom, de amint látja, most nem szakíthatom félbe az ünnepséget – mutatott a mozgalmas színpad felé – talán elfelejtette a férje, hogy most neki kellene ott lennie.” – jegyezte meg a hivatalnok félig ízetlenül viccelődve. 
-„Uram – kezdte az asszony határozottan – lehet, hogy a férjem kissé szórakozott ember, de nem hülye.” – nézett rezzenéstelen arccal a férfi szemébe. 
-„Természetesen hölgyem – mentegetőzött hirtelen a férfi – remélem mihamarabb kiderül hogy mi történt.” – zárta le a beszélgetést a tisztviselő. 

Az asszony megfogta a kis Győző kezét, és elindultak a színpad felé. 
Lassan haladtak, mindenhol emberek álltak, alig tudták át „verekedni” magukat a tömegen. 
Közben a színpadon javában zajlott a Mikulás „attrakciója”, ekkor éppen sorba állított vagy 15 gyermeket, és beszélni kezdett hozzájuk. 
-„Nos, gyerekek, most egy különleges ajándékot kaptok a Mikulástól” – állt fel a hintóból és a gyermekek közé lépett. 
-„Mindenki hunyja le a szemét – folytatta – és tátsa nagyra a száját.” 
A gyerekek vakon követték a télapó utasítását, és várták miféle csodával ajándékozza meg őket. 

Közben Kovácsné, kisfiával elérték a színpad hátsó bejáratát és az asszony kíváncsian indult el a sötét függönyök felé. Beléptek a színpad mögé, őket nem lehetett látni, néhány méterre szerepeltek a kicsik a télapóval a függönyök előtt. Maga sem tudta mit keres ott az asszony, de valamilyen megmagyarázhatatlan érzéstől vezérelve keresgélni kezdett. Kisfia végig vele volt, szorosan fogta az édesanyja kezét. Elhúzott egy, majd egy másik függönyt is, nem láttak semmi gyanúsat. Azután elindultak a másik oldal felé. Elhúzott még egy függönyt és a látványtól mi szemeik elé tárult lábuk földbegyökerezett. 
Férje fültől – fülig átvágott torokkal hevert a függönyök között, vörös vére megfestette a környező díszleteket. Egy utolsót vicsorító halálfej ábrázattal bámult a családjára, akik a döbbenettől meg sem tudtak mozdulni. Kezei, lábai görcsösen kifacsarodva, tekergőztek, az élet leghaloványabb lehelete sem pislákolt már a szerencsétlen férfiben. 
Eközben a gyerekek kint a színpadon behunyt szemekkel és tátott szájjal álltak, várták a csodát a Mikulástól. Kovácsné néhány másodperces „kihagyás” után hirtelen előre ugrott a színpad felé, és torkaszakadtából üvölteni kezdett: 
-„Gyilkos!!!...Ez egy gyilkos!!!... 

A meglepődött Mikulás, ekkor villámgyorsan előhúzott mellényzsebéből egy 9 – milliméteres automata fegyvert, és pánikszerűen, módszeresen mészárolni kezdte a körülötte álló gyerekeket. Az első pillanatban tövig nyomta egy kislány szájába a pisztolycsövet és meghúzta a ravaszt. Tompa puffanás hallatszott, minden irányba fröcskölni kezdett az agyvelő, véres verítéket permetezve maga után. A kislány összecsuklott, mint egy rongybaba, ezután ismétlő lövésekkel célzottan kezdett tüzelni a gyerekek fejére, semmit sem bízva a véletlenre. A meglepődött gyermekek nem tudták mi történik, ekkor még meg sem próbáltak elmenekülni. 

A szülők fel sem fogták az első pillanatokban mi zajlik, a színpadon, egyszerűen meg sem fordult a fejükben, hogy éppen gyermekeik kegyetlen kivégzését nézik páholyból. 
Azután, mikor már legalább négy gyermeket láttak elterülni a színpad elejében, csak akkor hasított beléjük a felismerés. Ezalatt a télapó mit sem zavartatta magát, biztos mozdulatokkal tárat cserélt, és rezzenéstelen arccal tüzelni kezdett a hozzá legközelebb eső élő gyerekekre. 
Ekkor tört ki az első velőtrázó sikoly a teremben, a szülők torkuk szakadtából ordítani kezdtek. 
Néhány rövid másodperc alatt elszabadult a pokol, a hatalmas moziban, egymást taposva menekültek az emberek. 
A férfiak egy része vérbeforgó szemekkel megindult a színpad felé, legázolva mindent, mi útjukat állta. 
-„A *** anyádat!!!...- ordították többen – megdöglessz!!!... 

Megbolydult az emberi „hangyaboly”, a Mikulás gyilkolt, az emberek menekültek, de legalább húsz férfi rohant a színpad felé, hogy megsemmisítsék az ámokfutót. 
Akadtak olyanok is, akik sokkos állapotban karácsonyi dalokat kezdtek énekelni ülőhelyükön. Szemük balgán tekintett a semmibe, miközben dicshimnuszt zengtek a télapóról, és a szeretetről. Hangosan énekeltek pontosan úgy, ahogy a gyerekek szoktak. 
Ekkor már a színpad jó része vérben fürdött, émelyítő vérszag terjengett mindenütt, a gyilkos körül kezdett szűkülni az embergyűrű, akik elindultak felé. 
Puffogások sora hallatszott, elterült néhány felnőtt is, azután legalább nyolcan vetették rá magukat a Mikulásra. 
Vadul ütni, rúgni kezdték, őrült tekintettel, őrjöngve taposták, már elejtette a gyilkos fegyvert. 
Valaki szétrúgta a hintót, és annak jókora darabjával sújtott le többször is a jelmezes gyilkosra. Ekkor fordult ki a szeme szemgödréből, véres cafatokat dobálva a felbőszült szülőkre. 

Már nem lehetett tudni ki ordított és mekkorát, ki ütött és mivel, olyan hatalmas lett a zűrzavar, csak azt lehetett tudni, hogy mindenki a piros ruhást akarja. 
Nem több mint öt perc alatt zajlott le mindez, a rendőrség közben körbevette a művelődési házat, kibontott fegyverekkel nyomultak be a kivégzőhelyé vált moziterembe. 
E közben hisztériás rohammal lincselték meg a szülők a télapót, egyre többen rohantak oda, hogy a saját kezükkel végezzenek vele. 
Valaki egy feszítővas félével ütötte a fejét, mások önkívületi állapotban taposták, rúgták. 
-„Megdöglessz!!!...- ordította valaki a bosszúszomjas tömegből. 

Ekkor hárman belekapaszkodtak a Mikulás egyik karjába és őrült erővel próbálták letépni a válláról. 
Valahonnan előkerült egy vadásztőr is, és az egyik szülő úgy kezdte vagdalni a válla tövéből a télapó karját, mintha csak disznóvágáson volnának. Mindenfelé fröcskölt a vér, beterítve jó néhány embert. 
Hangosan reccsent a csontja, leszakad a helyéről, azután hozzákezdtek a tag kibelezéséhez. 
Még lappangott benne némi élet, mikor azonban a tőrt nyakánál tövig beledöfték, majd egészen az ágyékáig húzták le, „kimúlt” „szegény”. 
Ketten nyúzni kezdték róla a bőrt, mint a nyúlról, leütése után. 
A vörös vér éppen olyan tónusban festette meg a télapó ruháját, mint amilyen az alapszíne volt. 
Sietősen hozzáláttak a gyilkos fejének levágásához, mikor három rendőr közbelépett: 
-„Állj!!...- ordította az egyik – álljanak meg emberek!!... 
Ez nem látszott valami hatásosnak, mert mintha nem is hallották volna, tovább tették a „dolgukat”. 
Már csak egy vékony bőrke tarthatta a jelmezes fejét a nyakán, mikor a három rendőr letaszította a sokkos embereket a színpadról. 
Ami a szemük elé tárult nem volt mindennapi látvány. 

Egy szinte teljesen szétszedett vörös ruhás „szörnyet” láttak, akinek már nem volt fej a nyakán, az egyik lába hátratörve, jobb karja leszakítva, szemei kinyomva, haja kitépve. 
Émelyítő bűz terjengett körülötte, belei szerte szét hevertek, mellkasa és gyomra felhasítva, deréktól lefelé megnyúzva. 
A három egyenruhás közül kettő, szinte azonnal sugárban hányta le a „kifilézett” tetemet, gyomruk talán egy egész életre felfordult. 
A fiatal őrmester, aki talán még sosem látott ilyesmit, öklendezve hányta a halottra az az nap esti ünnepi töltött káposztát, orrfacsaró bűzzel kísérve. 
A „kaland” után legalább egy tucat ember vöröslött a vértől, ruhájuk, arcuk lefröcskölve keresték gyermekeiket a kis tetemek között. 
Kovácsné, kisfiával ott ültek a hátsó függönyök mögött és az asszony gyermeke szemét eltakarva testével védte őt. 
Mindketten sokkot kaptak, a hozzájuk közeledő rendőröket sem ismerték fel. 

Azután lassan lecsendesedett a moziterem, elült az őrjöngés, helyébe szívszaggató halálhörgés és sírás költözött. 
A lampionok most is ugyan úgy csüngtek a mennyezet felől, cirádák szelték keresztül – kasul a termet, a hangszórók elnémultak ugyan, de a színes reflektorok még mindig megvilágították a véres színpadot. 
Az ünnepi díszek, mintha mit sem vettek volna észre az egészből, színesen díszítették tovább a véres vesztőhelyet. 
Ebben a kis csendes városban örökre megváltoztatott mindent ez a szörnyű öt perc, és minden időkre bevéste magát a helység rémtörténelmébe. 


...A gyász napja ez, mindannyiunk gyászáé és fájdalmáé. 
Egy őrült ámokfutó gyilkos lemészárolta gyermekeinket, miközben azok a szeretetről ábrándoztak. 
Nincs arra szó milyen a mi fájdalmunk, hasztalan minden próbálkozás, mi enyhíthetné könnyeinket. 
Az emberi természet sötét, pokoli bugyrának megnyilatkozása volt ez a nap, mely immár kitörölhetetlen nyomot hagyott kultúránkban. 
Imáink a Mennyei Atyához kiáltanak, örökre megváltoztatva életünket. 
Ó...Atyánk! Mivel érdemeltük ki ezt?... 

Haraszti Tamás, Batta polgármestere. 


Batta polgármestere a történtek után lemondott posztjáról, az Ady – művelődési ház mozitermét lebontották és emlékhelyé alakították. 
Az érintett családok eltelepültek Battáról sokan nagyon messzire, hogy új életet kezdjenek. 
Országos gyásznappá nyilvánították ezt a napot, mely még hosszú évekig beárnyékolta Batta mindennapjait... 


 

 A könyvkötő



Volt egyszer egy könyvkötő. Nagyon szorgalmas volt, jól végezte a dolgát. Egy nap beállított hozzá egy magas, szőke, ballonkabátos férfi, akinek egy rubintgyűrű volt a kezén. Elmondta, a könyvkötőnek, hogy neki vidéken van egy nyaralója és abban egy hatalmas könyvtárszobája. Oda el kéne mennie és be kell kötnie az összes könyvet. A könyvkötő szabadkozott, hogy neki túl nehéz lenne ez a feladat, de végülis elvállalta. Bement a házba. A ballonkabátos férfi magára hagyta. A könyvkötő elindult a könyvtárhoz. A könyvtár, fenn volt az emeleten. Amint felért az emeletre, egy hosszú, tükrökkel végigrakott folyosóhoz ért. A folyosó végén volt a könyvtár. Elment oda, nekikezdett a munkának. Szépen haladt, már első nap kész volt a könyvtár felével. Úgy érezte, hogy most már nagyon elfáradt, ezért elindult nyugvóhelyet keresni. Lement a földszintre. Belépett egy fekete szobába. A szobában volt egy ágy, de az ágynemű a padlóhoz volt szögezve, ezért inkább tovább ment a következő szobába. A következő szoba kék volt. Volt benne egy tükör és egy fotel. A fotel az ajtó elött volt pár méterrel. A tükör, pedig a fotellel szemben. A férfi leült a fotelbe, elmélázva nézte a saját tükörképét. A tükörben észrevette, hogy az ajtó kinyílt. Megfordult, de az ajtó be volt zárva. Amikor visszafordult a tükörhöz, a tükörben megint kinyílt az ajtó. Megfordult, de a valóságban zárva volt. Aztán az ajtó mögül kinyúlt egy zöld kéz és elragadta a szobában lévő kanárit. Az ajtó mögül hangos csámcsogás szűrődött ki, aztán véres tollak jelentek meg. A férfi odanézett a kanárira, de az még mindig ott volt a szobában, sértetlenül. A tükörképe viszont eltűnt. Aztán megint kinyúlt a zöld kéz, és elragadta a macskát. Megint hangos csámcsogás volt, és véres szőrcsomók gurultak ki az ajtó mögül. A könyvkötő oldalra nézett, de a macska még mindig ott volt a szobában. Aztán egyszer csak kicsapódott a tükörben az ajtó és egy iszonyatosan ronda szörny lépett ki rajta. A férfi felé vette az irányt. A férfi nagyon megijedt, nem akarta, hogy eltűnjön a tükörképe. Leszaladt a konyhába, talált egy nagy botot, visszament a kék szobába és összetörte a tükröt. Rájött, hogy hiba volt. A szörny most már ki tud jönni bármelyik tükrön, és most már nem csak a tükörképeket ragadja el. Felszaladt a tükrös folyosóhoz és elkezdte betörni a tükröket. Nem volt elég gyors, mert az utolsó tükrön, kijött a szörny. A férfi elkezdett rohanni. és amikor leért a földszintre megjelent előtte a szörny. A férfi ijedtében agyonverte. Aztán hallja, hogy rendőrök jöttek. Szó nélkül feladta magát. Megértette, mi történt. Előtte a ballonkabátos férfi feküdt, teljesen összeverve. A könyvkötőt bevitték a rendőrségre, és ki akarták végezni, de adtak neki egy lehetőséget, hogy kívánhasson. A férfi azt kívánta, hogy hagyják egyedül egy szobában 10 percre egy tükörrel. Magára hagyták. Amikor a rendőrök visszajöttek, csak egy összetört tükröt és véres húscafatokat találtak...

Élt egyszer egy ember, aki kocsmát vezetett és volt egy Pit-bullja, aki a Rex névre hallgatott. A kocsmáros nagyon szerette a kutyáját, de sajnos nagyon idős volt. A kutya 2 héten belül elpusztult. A kutyát elvitte egy állatorvoshoz azzal a céllal, hogy vágja le a fejét. Az állatorvos levágta ugyan, de nem értette miért. A gazdája a levágott fejett elvitte, majd kitömette, és a kocsmája falára akasztotta. A kocsma mindig tele volt vendégekkel. De amikor a kutya fejét kirakta, azóta mindig egyre kevesebb ember járt oda. Majd mindig egyre kevsebb. Majd végül senki nem ment arrafelé. Ugyanis a kutya szellem mindig ott van a kocsma közelében, éjszakákon néha lehet hallani üvöltését, és ha egy ember megközelítette a kocsmát annak megjelent, majd 3 másodperc múlva eltünt. Aki tovább ment valamilyen módon szőrnyet halt.

Marhacsont...

A történet 1706-ban kezdődött.Debrecen szélén volt egy utca.Mindenki jóba volt egymással -EDDIG!- Az egyik fiú egy születésnapi "bulit" rendezett.Meghívott mindenkit.A születésnaposnak volt egy feketehajú lánytestvére.A gyereknek 24:00-kor volt a szülinapja.Mindenki megjött.10,9,8,7,6,5-másodperc van hátra a szülinapig-4,3,2,1 Ekkor egy villám csapott le és hirtelen mindenhol sötét lett.De ahogy jött a sötétség el is múlt.Mindenki egy pillanatra megnyugodott.Amíg észre nem vették a szülinapost aki kényelmesen el volt helyeszkedve egy foltelba.Amikor az egyik gyerek odament,hogy mehnézze jól van-e látta a nyakánál,hogy oda volt varva a fejéhez.Megfogta a kezét, hogy él-e.De a keze pamutból volt és ott is varás volt.Nem volt más csak egy PLÜSSFIGURA.Kicserélték őt egy plüssfigurára!!!!!.Az illyedség nagyobb volt a félelemnél mert annyira nem szerették a szülinapost.Végül 1 hónap múlva egy gyerek rászánta magát,hogy tartson egy szülinapi bulit.Mindenkit meghívott.A fekete hajú lányt is.Mondanom sem kell neki is éjfélkor van az évfolrdulója.10,9,8,7,6,5,4,3,2,1 ekkor egy villám hasított az égbe de koránt sem volt olyan nagy mint az előző havi.Megint elsötétedett minden de annyira nem volt sötét.Látni lehett alakok mozdulását.Amikor világos lett látták a szülinapos torkában egy kést tövig belenyomva.A vércseppek egy emberhez vezettek.A fekete hajú lányhoz.A keze is tisza vér volt.Azonnal bedopták az egyik kútba.Mindenki megnyugodott.
1 hónap múlva megint egy bulit tartottak.Ám amikor mindenki megjött.Rothadás szag jött valahonnan.Kinéztek az ablakon.A kútba amibe beledobták a feketehajú lányt felnyílt a tataje és kijött belőle a lány.
Másnapra porig lett rombolva az utca...

100 év múlva itt egy ugyan olyan utca épült csak persze kicsit mondernebb volt.Az ottani gyerekek amint játszottak találtak egy merhacsontot.Nem nagyon érdekelte őket.Másnapra az utca porig lett rombolva.100 év múlva ( 1906-ban ) ugyanez megtörtént.2001-ben megtalálták a fekete hajú lány végrandeletét:

Az embereknek akiket megöltem a csontját marhacsonttá alakítottam és szétszorttam a világban.

Ezért ha marhacsontot találsz az utcátban... RETTEGJ!!!!!!!!!

Átkozott családi ház

Volt egy elhagyatott ház. Már rég senki sem járt arra, de mégis, volt egy család, aki megvette. Volt lent a pincében egy mosoda, két gyermekszoba, a felnőtteknek egy, egy nagy ebédlő, egy nappali, és WC-k meg fürdő. Meg persze a különös kisszoba, ahova senki sem tudott bejutni. Egy apa, egy anya, egy 16 éves lány Bess, egy 12 éves kisfiú, Mick, és az édasanya édesanyja Nona lakott együtt. Tehát, szépen kipofozták, nagyon családias lett. Sok ideig semmi furcsa sem történt, csendesen élték életüket. Úgy kezdődött az egész, hogy Nicol, az édesanya lement a mosodába. Egyedül volt, és sötét volt. A bejáratnál állt, tétovázott, hiszen nem tudta, hogy mi legyen, mert kiskorában félt a sötétben. Végül az segítette, hogy meghallotta édesanyja, Nona hangját. Erre rögtön elindult: Kicsim, Nicol, gyere segíts már, kérlek. - elindult, a sötétségbe, de nem félt, mert ott volt az édesanyja....... Ment beljebb, és elért a mosoda végébe de nem látott senkit. Akkor vette észre, hogy nincs is ott senki. Ment kifelé, és akkor édesanyja ott ált kezében egy halom szennyessel : Kicsim, Nicol, mit csinálsz?

Nicol: Anya? De, az imént még... Hol voltál?

Nona: TV-ztem, csak éppen sok volt a szennyes hát lejöttem kidobni.
Ezt a napot Nicol nagyon az eszébe véste, hiszen rettegett attól a naptól. Este, lefeküdt mindenki aludni, és akkor James az édesapa, hangokat hallott. Azt hitte felesége az, így nem érdekelte. Elaludt. Aztán valaki (vagy valami) simogatni kezdte, és a feleségére gondolt. James: Nicol hajnali 3 van, ne mondd hogy most jött rád... Nicol azonban álmos pillantásokat vetett férjére, nem értette.

Nicol: Tessék? Drágám aludnod kéne, holnap korán mész el... James végül furcsán maga elé meredt, majd lefeküdt. 4 óra tájt, valami a levegőbe emelte, és ledobta a lépcsőn. Nem kelt fel... soha többet. Meghalt. Azon a héten a család gyászolt, de ugyanúgy tenniük-venniük kellett, az élet ment tovább. Utána két hétig nem történt semmi. Mikor valaki a kisszoba felé sietett, már indult is vissza, olyannyira félt. Nicol sokáig gyászolt, és egy éjszaka, amikor lefeküdt aludni, hangokat hallott... James hangját.

Nicol: James, te vagy az? De hisz te meghaltál...
James: Igen én vagyok... - Felemelte és nekidobta a falnak Nicolt, aki a kanapéba csúszott. Három dobás után Nicolból kiszusszant az utolsó lélegzet. Meghalt. Nicol édesanyja, aznap után, rejtélyes módon meghalt. Nem tudni miért. Közben a két gyermek egyedül maradt, de próbáltak kieszmélni valamit. Rettegtek, és gyűlölték a házat. Bess megpróbálta feltárni a kisszobát, amikor egyedül volt, és sikerült neki. Képek voltak a falon. Családok képei. Sok család, legalább 10 képe. És a képeken babák is voltak. Mindenkinek vörös X volt a fején... a végére ért, és ott volt az édesanyja, édesapja, és nagyanyja fején is az X. Akkor jött rá. Ez a ház átkozott. Itt vagy 11 család halt meg. Délután Mick hazaért, és az ebédlőben a nagy kerek asztalnál írták együtt Mick leckéjét. Az asztal fölött, és fölöttük egy nagy csillár volt. Mick a leckéje fölé hajolt, és a csillár leszakadt. Átszúrta az egyik vége Mick fejét. Bess akkor pont teát főzött... Mikor meglátta csak sikítozott, lement a kisszobába és látta hogy Mick fején is egy X van. Már csak ő élt. Egyedül. Kiszaladt az utcára, hogy stoppoljon, és elinduljon a nagybátyjához Californiába. Mikor azonban kifutott, elütötte egy kamion a zaklatott Besst. X lett a fején. A kisszobában a képeken X van, kivétel nélkül, nevek amelyek elvesztek a sötét ködben. Ezt a történetet Bess mesélte el, amikor egy médium megidézte. Szóról szóra elmesélt mindent, amit tudott. Az édesanyja édesapja halálát saját maguk mesélték el egy idézés közben. Azt a házat azóta benőtte a fű, és eltűnt. A mai napig szellemek lakják, 1 hónapos babáktól a 99 éves nénikig...